A tizenöt éves háború, amelyről az Egyesült Államokban nem beszélnek

Tizenöt évvel ezelőtt, 2001. október 7-én indult az amerikai offenzíva Afganisztán, az országot akkor már évek óta irányító tálib szélsőségesek ellen, akik menedéket adtak a szeptember 11-ei terrortámadások fő felelősének kikiáltott Oszama bin Ládennek.

A tizenöt éves háborúról azonban nem szeretnek beszélni Amerikában.

Tizenkét nappal a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) iszlámábádi rezidensét, Robert Greniert telefonon hívta a főnöke, George Tenet Washingtonból. "Figyelj, Bob, holnap Camp Davidben találkozónk lesz, hogy megvitassuk az afganisztáni stratégiánkat. Hogy lássunk neki?" - kérdezte. Grenier három óra alatt felvázolta a haditervet, majd a nyolcoldalas dokumentumot elküldte Washingtonba.

George W. Bush elnök jóváhagyta a tervet, és megbízta a CIA-t a végrehajtással. A cél: Afganisztán megszabadítása a táliboktól, az al-Kaida szétrombolása és Oszama bin Laden kézre kerítése. Tenet utasította egyik munkatársát, Gary Schroent, vegye fel a kapcsolatot a Pentagonnal, és szedjék össze a különleges műveleti egységeket. Kisvártatva kiderült azonban, hogy az amerikai hadsereget nem különösebben érdekelte Afganisztán. Schroen azt jelentette: a különleges műveleti egységnél nem tudnak döntésre jutni arról, hogy melyik alakulat induljon Afganisztánba.

Így kezdődött Afganisztánban Amerika háborúja.

A történetet a bennfentes információiról ismert Politico című lap magazinja írta le, hozzátéve, hogy a háború stratégiai és taktikai tanácstalansággal kezdődött, és másfél évtized múltán is ugyanilyen kusza a helyzet.

Mindezt azonban a politikai közbeszédből elég nehezen lehet kihámozni. A kínosan elhúzódó háborúról ugyanis nem beszélnek. A politikusok mintha kifejezetten kerülnék a témát. A The New York Times szerint a republikánusok és a demokraták hallgatólagos tűzszünet kötöttek ezen a téren, és még a legélesebb kampányvitákban sem hozakodnak elő a háborúval. Az amerikai választók pedig - akik már negyedszer választanak elnököt a háború megindítása óta - mintha tudomást sem vennének róla. Az országos hallgatásnak sokféle magyarázata van, de általánosan elfogadott nézet, hogy Afganisztán csúfos kudarc, amivel nem szívesen szembesülnek az amerikaiak.

Ez a háború sokba került Amerikának, és kevés eredményt hozott. Az Egyesült Államok 850 milliárd dollárt költött el a háborúra, csaknem 2400 katonáját veszítette el, a tálibokat pedig nem sikerült kiiktatni, visszatértek, sőt egyre nagyobb térségeket hódítanak el az amerikaiak támogatta központi kormánytól. A Pentagon szeptember közepén azt jelentette, hogy Afganisztán 70 százalékát az Egyesült Államok által támogatott afgán kormányerők tartják ellenőrzésük alatt. Másként fogalmazva: Afganisztán 30 százalékát a tálibok ellenőrzik. A The Wall Street Journal meg is jegyezte: ez azért "szép" előretörés, kivált, hogy tizenöt évvel ezelőtt, alig nyolc héttel az amerikai légicsapások megindítása után, a tálibok hatalma nulla volt.

Afganisztánt - mind a háborút, mind az úgynevezett nemzetépítést - az amerikai elemzők ma már csaknem egyöntetűen kudarcnak tartják. Kétpárti kudarcnak. Hiszen sem a republikánusok, sem a demokraták nem rukkoltak elő új és használható politikával.

A The New York Times a minap beismerte: az amerikai sajtó Afganisztánról hosszú éveken keresztül azt sulykolta, hogy gyönyörűséges ország, de senki nem tartja fenn a törvényes rendet, és ha majd az Egyesült Államok "elviszi" oda a rendet és az amerikai értékrendet is, akkor az ország is hamarosan "nyugatiasabb" lesz. Ennek jegyében kezdték támogatni 1979-ben a szovjet megszállás ellen lázadókat, üdvözölték örömmel, hogy Reagan elnök fogadta Bin Ladent, és festették romantikusra az afgán hadurakat. Könyvében a The New Yorker című lap munkatársa, Lawrence Wright még azt is megírta, hogy az afgán hadurakat hogyan vezették körbe és mutatták be amerikai templomokban.

A Szovjetunió kivonulása után a hadurak egymásnak estek, Afganisztán polgárháborúba zuhant, ami utat nyitott a tálibok hatalmának. A tálib kormány azonban gyorsan megbukott, amikor tizenöt évvel ezelőtt az Egyesült Államok megindította légicsapásait az ország ellen. A Bush-kormányzat büntetőakciónak szánta ezt a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokért. Bin Ladenéknek ugyanis az afganisztáni Dzsalálábád adott otthont.

A tálibok hatalmának megdöntése után azonban megválaszolatlan maradt a kérdés: mi történjék ezután?

A figyelmet és az erőforrásokat a két évvel később szintén megtámadott Irak vonta el. 2008-ban Barack Obama lett az Egyesült Államok elnöke, aki az iraki háború befejezését és az afganisztáni megnyerését ígérte. A sajtó és a közbeszéd arról kezdett szólni, hogy Afganisztánban "jó háború" folyik, az amerikaiak demokráciát teremtenek, és megmentik az afgán nőket is a tálibok elnyomó kegyetlenkedéseitől.

A "demokráciaexport" szépen hangzó történet volt. A gyakorlat azonban mást mutatott. Helyi szövetségeseket keresve az Egyesült Államok gyakran közvetlenül a véreskezű hadurakat támogatta, akiknek korrupciója, drogüzletei, kegyetlensége nem sokban különbözött a tálibokétól. Közben Pakisztán, amely Washington legszorosabb szövetségese volt a térségben, kétkulacsos játszmába kezdett, a tálibokkal is "kokettál".

"Ma már az Egyesült Államok évente 10 és 20 milliárd dollár közötti összeget költ Afganisztánban csakis arra, hogy az ország ne omoljon össze" - mondta Douglas Ollivant, a New America Foundation kutatóintézet munkatársa egy minapi konferencián.